A céhes kor tárgykészítő kézművessége Tokaj-Hegyalján

A Lajtorja Program cikksorozatok keretében a hazai régi mesterségek ügyét tájanként is vizsgálja: az eddigiekben a borsodi Matyóföld, Szeged környéke, és a Somogy megyei Buzsák hagyományait tekintettük át. Most egy borvidékre, mégpedig a legfőbb magyar borászati térségre, a Zempléni-hegység délkeleti lábánál húzódó Tokaj-Hegyaljára kerítünk sort. Először a céhes iparok korának hegyaljai vonásait vázolják fel. (A cikket ezért teljes terjedelmében megjelentetj

Ezen a területen a kora-középkorban, a magyar honfoglalás előtt is folyt szőlőművelés, de borvidéki felvirágzás csak a nagyközépkorban, a III. Béla király által betelepített talján és vallon-francia vincellérek működése nyomán következett itt be, főként furmint-előváltozatokkal (tokaji aszút először a 17. században állítottak elő). Ezek a hospesek nemcsak szőlészeti ismereteket és elhatározottságot, hanem új iparos-szellemet is hoztak Zemplénbe a maguk idején, a 12. század második felében.

1735-től III. Károly Habsburg-uralkodó rendelete által Tokaj-Hegyalja zárt borvidékké, élesen elkülönülő rendtartású termőtájékká vált, első ilyenként a világon. A tájegység akkori hivatalos szigora a későbbiekben oldódott, illetve Hegyalja területi fogalma is folyamatosan módosult (hol bővülgetett, hol szűkülgetett) de a tájegység saját szervezettsége egészen soha el nem tűnt.  A mikrorégió 2002 óta a kultúrtájak világörökségi listáján szerepel. A mai világörökségi terület 27 települést foglal magába Sátoraljaújhelytől le Szerencs környékéig, de külön meghatározták a kiváltképp védett mag-területet (Tokaj, Tarcal, Bodrogkeresztúr, Mád és Tállya). Hogy Szerencset nem sorolták a belső körbe, ez némi történeti ismeretek alapján eleve kitalálható, de azon akár meglepődhetünk, hogy e körből Tolcsva is kimaradt. Tolcsva, akár Sárospatak, az úgynevezett védőövezet része lett – és ezt a védőövezetet a 2002-es világörökségi dokumentum előbb-utóbb bővítendőnek jelölte pár olyan községgel, amelyek a szlovák-magyar határ túloldalán helyezkednek, tehát a Bodrog-menti sátorhegyek háromszögén kissé kívül esnek.

Bár a hegyaljai bortermelés (akárcsak mondjuk a Balaton-felvidéki szőlészet-borászat múltja, jelene és jövője) nem tartozik szorosan vett témánkhoz, óhatatlanul bele fogunk akadni borászati fogalmakba is – főleg a céhes koron túli időkről szólva –, hisz magát az itteni életet évszázadok sora óta sok mozzanatában meghatározta a táj kiemelt borvidék-mivolta.

Hegyalján még a népviselet jelenkori maradványai is – például bizonyos alkalmi női fejékek – szinte csakis a szüreti szokáskultúrához, felvonulásokhoz, szőlőmulatságokhoz kapcsolódnak.

Bizonyos tipikus hegyaljai termékek – például hordók, dézsák, nagy űrmértékű fakádak –, már a 18. században messzebbre is eljutottak (akár a helyi bor), és ez ma sincs nagyon másként.  Nem mintha a történelmi Hungária korában a többi holmit – amelyek a mindennapi élethez szükségesek, de kívül esnek a szőlőművelés, borkészítés, bortározás és -kezelés eszköztárán – többnyire kívülről hozták volna be a hegyaljaiak. Noha nagyon furcsállni azt sem lehetne, ha a régi helyi vásárok kínálatának javát a környező térségek mesterei nyújtották volna, de nem így történt; a körzeten belül főként Sárospatak volt bővében sokféle céhes tevékenység gyakorlóinak. A 17. század vége felé – amikor az olasz és vallon iparosoknak már jóideje hűlt helye volt itt – már Tokajban is csaknem 40 mesterség képviselőit lehetett megtalálni, és hordókötő bodnárból még kevesebb is akadt, mint csizmadiából, szíjjártóból, kerékjártóból, mészárosból, halászból vagy hajómalmos molnárból külön-külön, hisz a Tisza és a Bodrog összefolyásához épült városka a Felvidék kapujának számító nagy átkelőhely, áruforgalmi csomópont is volt. Igaz, a magyarázatot még ki kell egészítenünk azzal, hogy a hordókészítés számos hegyaljai birtokon a jobbágyi szolgáltató-kötelmek közé tartozott, így a környékben kevés ilyen munkát végző ember válhatott önálló háziiparossá. Lovat patkoltatni viszont egész Zemplén és Abaúj vármegyéből elsősorban Mádra volt érdemes beállítani, híressé váltak továbbá Erdőhorváti pereceseinek sütései, vagy a szerencsi mézeskalácsosok kínálata.  (Erdőhorvátiban ma is működik még – immár egyetlen – perecesműhely). Más híres hegyaljai termékek – mármint a borászathoz nem kötődők közül – nemigen lettek, mert az itteni mesterek nagy hányada szőlősgazda is lévén, a viszonylag közeli szabad királyi városokhoz képest csak másodlagosan űzte az ipart, különösebb termelékenységi késztetésük nem volt és műhelyeikben nem halmozódott fel innovációs erő.

Legközelebbi írásunkban a 19. századi jobbágyfelszabadítás és a dualista Monarchiában érvénybe lépett első ipartörvény hegyaljai folyományairól lesz szó.

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

Forrás: VKB NKft.

(X)
Széchenyi 2020 ESZA

Csapdahelyzetben az építtetés és építővállalkozás – látszik-e kiút?

A 2008 őszén kitört pénzpiaci világválság, amely csak a reál-recesszió előtti, első fázisát jelentette a világgazdasági válságnak – hazánk esetében egy amúgy is keresztül-kasul eladósodott ország elferdült struktúrájú gazdaságát érte el. A válságkövetkezmények ezért itthon tartósabbak, mint mondjuk Ausztriában. Alakváltozásokon át maradnak fenn, vagyis az eredeti problémát esetleg már nem ismerjük fel bizonyos mai gondok formáján, noha utóbbiak legalább felerészt abból származnak – az építőiparban is.

A 2008 előtti hazai építőipar körülbelül 80 000 foglalkoztatottja egyszer csak nem kellett az őket addigi foglalkoztatóknak. A beruházási volumen meredek lehanyatlása után a völgy-időszak fél évtizednyi tartamú lett: 2013 folyamán indult csak el az emelkedés. Újabban már egyenesen építtetési fellendülésről beszélhetünk – és éppen ez a kedvező fejlemény hozta felszínre, mint égető gondot, az iparág recesszió-kori veszteségeit. A szűkölködés időszakában a képzettséghiányosak közül is ezer és ezer foglalkoztatott hagyta el a szakágat, mások, képzettebbek – kb. 25 000-en – a szakmában maradtak ugyan, de külföldre vándoroltak, megint másoknak, akik kiöregedtek, nem került a helyükbe ugyanannyi jó készségű fiatal. A szakmailag elfogadható itthoni munkaerő igen kevés a mai és a kilátásban lévő feladatmennyiséghez. Az országos szakemberhiány miatt az építkezések versengve egymás elől próbálják elszerezni a kétkezieket, még a szaktudatlan munkavállalókat is, és ha sikerül negyedévnyi küzdelmes várakozás után munkásokat hozni egy adott telekre, ettől még a munka hamarosan elakadhat, mert a bevont alkalmazottaknak „más dolguk akadt”, amit talán szintúgy elégtelenül, vagy félresikerülten végeznek el.

Ennek az áldatlan helyzetnek a megváltoztatása nem egyetlen tényező feljavításán múlik, és egyik tényező sem hozható rendbe egyhamar. Ezért azzal lehet számolni, hogy az előttünk álló tíz-tízegynéhány évben a vállalkozóknak és megrendelőknek továbbra is nehéz dolga lesz építéseikkel, nagyjából a mai okokból, úgyhogy szükségük lesz leleményekre, és gyakorlottságra a pótmegoldásokban. A normalizációs célt mégsem szabad feledni, és a részletező diagnózist sürgős elkészíteni, mert ha a célravezető folyamatok még kezdetüket sem veszik a közeljövőben, akkor húsz év lesz abból a tízből.  Az egyik alaptényező a bérezés. A munkaerőhiány mai béremelő hatása nem azért nem elégséges mértékű a külföldről történő munkaerő-visszavonzáshoz, mintha a keresetszint-emelkedés ne volna jelentős százalék-átlagú, hanem azért nem, mert túl mélyről indult.  A 2000-es évek közepén az építőipari szakmunkások erős fizikai igénybevétel mellett némileg az átlagbér háromnegyede alatt kerestek, foglalkozásuk tehát eleve nem tehetett szert valami nagy pályaválasztói népszerűségre.  A bérkérdés és a másik alapkérdés, a képzésben résztvevők létszámáé, természetesen összefügg, és a beiskolázási létszám, illetve egyáltalán, a jelentkezéseké, máig alacsonyabb a szükségesnél.

A mai oktatási számok pedig ugyanannyira, vagy még inkább szólnak a 2020-as évekről, mint a jelenről. De alaptényező a szakoktatás színvonala is –  persze ennek is van összefüggése azzal, hogy felszállóágba jut-e valamely szakág (amely szituáció a magyar építőipar esetében felemás, nem egyértelmű). Az OKJ-s tanfolyamokon általában felszerelés-hiányok mutatkoznak: vagy nincsenek kéznél a gyakorlattal ismerkedéshez kellő instrumentumok, vagy ó avítt típusúak, meghaladott módszerek ismertetésére valók. Maga a tanrend is már alapos helyrerázásra szorul: lassan elterpeszkedett benne a különböző elméleti tantárgyak szegmentuma, így a közvetlenebb tantárgyakat, például a statikát csak „lezavarva”, gyorsmenetben tanulják a fiatalok és a műszereknél sem időznek az érdemi megértés percéig. Igaz, a komoly képzettség, mondjuk a kőműves-szakmában, sokkal jobb tanmenettel sem szerezhető meg: ahhoz a jó előképzést többéves munkagyakorlat kell kövesse, az alkalmazó cég képző hajlamú támogató figyelme mellett. A jelen itthoni vállalkozói azonban többnyire nem tanúsítanak ilyen hajlandóságot, egyrészt mert az előképzési hiányokat is pótolniuk kellene, túl mélyről kellene felhúzni a betanítandót, másrészt, mert nem tudnának nettó 300 000 Ft havibért fizetni a kitanítottaknak, akik így hamarosan külföldön hasznosítanák a szerzett tudást. A kör ezzel bezárul.

A házfelújítások, építések privát megrendelőinek jelen körülmények közt tanácsos kiokosodni saját megrendeléseik részletes tartalmát illetően, hogy szinte művezetőként, szakellenőrként kísérhessék a munkálatokat. Vagy pedig – generálkivitelezői megállapodást kötni, az viszont eleve hosszas várakozást és dupla költséget jelent. Viszont egyre többen választják már azt a kitörési útvonalat, amelyet a könnyűszerkezetes ház építtetése melletti döntés nyit meg. Áttekinthető, jól lekövethető sztenderd technológia, korszerű házegészségi szempontok, mindezekben begyakorlott teamek, gyors elkészülés, alacsony fenntartási költség, az építési összköltséget leszorító, napjainkban folyamatba lépő jogi megoldások – mindaz, amit az Aido is ajánl.

Infó tovább: Aido könnyűszerkezetes házak

Hálózatosodás az egészség területén – Pannon Egészségipari Klaszter

Sokan, sokféleképpen vélekedünk az egészségügyről. Abba már kevesebben gondolunk bele, hogy milyen szerteágazó lehet a tágabb értelemben vett egészségipar. Egy több éve működő klaszterszövetség eddigi tapasztalataira építve értelmezi újra az egészségipar területén dolgozók együttműködési lehetőségeit.

A Pannon Egészségipari Klaszter működését az egészségipar vállalkozásai K+F+I (kutatás, fejlesztés, innováció) tevékenységének minél hatékonyabbá tétele indokolja. Az e célra létrejövő szakmai együttműködés 2008-ban kezdte meg működését.

Varga Gábor klasztermenedzser elmondta, hogy az egészségipari klaszter által biztosított keret célja a tagok fejlesztési és jövedelemtermelési képességeinek javítása: a kölcsönös üzleti előnyökön alapuló hálózatszerű együttműködés a versenyképesség növelése, a hazai és nemzetközi piaci jelenlét erősítése, a kutatás-fejlesztés összehangolása, az oktatási, marketing- és reklámtevékenység hatékonyságának növelése, fejlesztési tervek és elképzelések összehangolása, foglalkoztatási lehetőségek bővítése érdekében a Klaszter nyitott az egészségipar bármely vertikumában tevékenykedő vállalkozás, kutatóhely vagy más intézmény felé, melyek érdekeltek és hajlandók egy tartós kooperációra egészségipari innovációk fejlesztése és piacra vitele érdekében. A klaszter politikai tevékenységet nem folytat.

A klaszter tagjai az eredményes és hatékony együttműködés érdekében a Klaszter keretében történő együttműködésekben kiemelten törekednek a jóhiszemű és tisztességes együttműködésre, ennek érdekében a projektek sikere érdekében, a külön megállapodásokban szabályozott együttműködések tartalmán túl is, törekednek a közös célok elérését szolgáló minden más körülmény, adat stb. egymás tudomására hozására.

A Pannon Egészségipari Klaszter eredményeit, munkásságát az elkövetkező időszakban a Salgóinfo.hu olvasói is megismerhetik. (X)

Homokszórás Budapest

Homokszórás Budapesten? Homokfúvás? Szemcseszórás? Szemcsefúvás?

Ez a négy kifejezés, bármilyen furcsán is hangzik, de kisebb eltéréssel, majdnem ugyanaz. Ezek a technológiák elsősorban rozsdátlanításra, festékeltávolításra, fémfelületek megtisztítására szolgálnak.

Az ipari-, és lakossági megrendelők is széles körben hasznosítani tudják a homokszórás által kínált lehetőségeket.

A Homokszórás Budapest oldal a szemcseszórás felületkezelés során alkalmazható lehetőségeit gyűjti össze.

(X)